Némi csalódás, s nyilván csak nekem újdonság, hogy a lombok között alig lehet észrevenni a madarakat. Azt hittem, hogy na majd most a nyáron jót leselkedem, de annyira nem - hallani hallottam őket, de látni nem annyit, amennyit szerettem volna.
Azért volt, amiket nem lehetett nem észrevenni: a dolmányos varjúkat. Hihetetlen, hogy egész nap hallatták a hangukat, s ezzel őszi hangulatot csempésztek a legmelegebb júliusba. Az egyik fenyőfa tetején tanyáztak, s onnan indultak kisebb nagyobb útjukra. Szívemnek sokkal kedvesebb volt a sárgarigó hangja. Őket csak párszor sikerült távcsővégre kapnom, akkor is jó messziről. A zöldikék a szomszéd előtti nyárfán daloltak folyamatosan, s olykor szépen be is pózoltak, úgyhogy gyönyörködhettem bennük.
Testközelből találkoztam viszont barázdabillegetővel a parton, csuszkával, cinegével, rozsdafarkúval, fakopánccsal, feketerigóval, tengeliccel, csízzel, fenyőrigóval a kertben, őket páholyból, a teraszról figyelhettem meg. Fotózni viszont nem tudtam. Állvány és sokkal sokkal több türelem kellett volna, mint amire képes voltam. De azért nagyon jó volt, különösen így, szeptember 1-jén visszatekintve a boldogságos nyárra.
Bejegyzések
