Hó nélküli karácsony

Közel egy éve írtam ide utoljára, s most csodálkozva olvasom, hogy tavaly ilyenkor havas volt a táj. Már el is felejtettem, főleg, hogy az idei karácsony még csak nem is hideg, nemhogy havas lenne. Ennek megfelelően a madárkák sem tömegelnek a  kertben, ami mondjuk nem olyan nagy baj - ezek szerint találnak maguknak ennivalót máshol is. Akik azért hűséges etetődézsmálók, azok a verebek. Rájuk lehet számítani, teljesen profin kapaszkodnak a cinkegolyó hálójába, a többi etető meg egyenesen kényelmes nekik. Szegény gerlék is megpróbálnak ügyeskedni, az álló etető kis nádtetejéről nyújtózkodva próbálnak magokhoz jutni - elég reménytelen vállalkozás, de a verebek gondoskodnak róluk, amikor heves habzsolásuk közepette kiszórják a magokat az etető mellé. Jönnek szerencsére a cinkék is, elég korán megérkeztek a kertbe, s ebből arra következtettem, hogy hű de hideg telünk lesz (persze még bőven lehet). Ők idegesen röpködnek az etetők és a biztonságot nyújtó orgona vagy tujaágak között, nem is értem, hogy bírják ezt az állandó kapkodást. A vadszőlő bogyóira rájár egy feketerigópár, időnként feltűnik egy vörösbegy, és akit különösen szeretetek, egy kis ökörszem. Ő a sövényben ugrabugrál, enni még nem nagyon láttam, de maga a puszta lénye és jelenléte nagyon kedves nekem. Egyelőre ennyien vannak, a távcsövet sem nagyon kellett még használnom, és tényleg nem tudom, mit kívánjak a továbbiakra. 

Új madarak a kerben

Cudar a hideg, havas a táj már karácsony másnapja óta, s jól tudom, a madaraknak ez nem igazán kedvező időjárás. Mégis, önző és eléggé el nem ítélhető módon, de élvezettel figyelem, ahogyan az etetőkön nyüzsögnek a madarak, s olyanokat is idecsal a szükség, amilyenek eddig elkerülték a kertünket. A törzsvendég mezei verebek (alias verébhorda), balkáni gerlék, széncinegék (2011-ben az év madarai!), kék cinegék, nagy fakopáncsok, vörösbegyek, feketerigók és zöldikék mellet pár napja erdei és fenyőpintyek is megjelentek, de az igazi csoda ma ért: egy szajkópár próbálta bepréselni magát az álló etetőbe, s miután nem sikerült nekik, a hóról szedegették fel a magokat.

Emlékszem, mekkora élmény volt, amikor először sikerült távcsővel meglesnem szajkót a kiserdőben, s most itt voltak a kertben! Amellett, hogy gyönyörködtem bennük a meleg szobából, tényleg aggódni kezdtem. Ha már ők is az etetőkre szorulnak, akkor ideje lenne egy kis enyhülésnek.

Első fecske

Ha már az első gólyáról beszámoltam, illik dokumentálnom, hogy szerdán, azaz 2010. ápr. 7-én láttam meg az első fecskét elhúzni a kertünk fölött. A fecskék amúgy idén az év madarai, s riadtan látom, hogy az utóbbi években mifelénk is radikálisan csökken a létszámuk. Én úgy szeretném, ha hozzánk fészkelnének, de valami miatt nem vagyunk szimpatikusak számukra. Sajnálom.

Zöld küllő a kertben

A zöld küllőt még a kerékpárosok sem téveszthetik össze a zöld küllővel, mert ez egy madár, ami tegnap már másodjára fordult meg a kertünkben, és teljesen izgalomba hozott, merthogy ilyen madarat még nem láttam, főleg nem a mi kertünkben. Amikor először rászállt az azóta már kivágott kiszáradt barackfára (mellesleg a madarak nagyon szerették azt a beteg fát), el nem tudtam képzelni, mi lehet az. Aztán a fűben eszegetett hosszasan, mint tegnap is. Azt sejtettem, hogy valami harkályféle, mert pontosan azzal a mozdulattal "kopogtatta" a füvet/földet, mint a fakopács a faágakat, ill. múltkor éppen a fa villanyoszlopot. Tegnap aztán elővettem a Madárbarát kert c. kis könyvemet, s megtaláltam őt, a zöld küllőt (Picus viridis), ami zöldes színű, nagy termetű harkály, farkcsíkja sárgás, sapkája piros. Pontosan ilyen volt.

Zöld küllő a Wikipédián

Zöld küllő a Brehm-ben

Mindenféle harkály

Tél és madarak

Ahogy elkezd világosodni, megjelennek a madarak is. Még ugyan csendesek a hajnalok, azaz nem kezdődött el a nászidőszak, s nem zeng madárdaltól a környék, de már érződik, hogy elkezdődött valami, olykor egy-egy trilla is felhangzik, lassan-lassan mintha közeledne a tavasz, pedig hó fedi a kertet. Amikor indulunk dolgozni 7 óra körül, már javában lakmároznak az etetőkön, de az igazi műsör később kezdődik. Ma 9-re jöttem, s gyakorlatilag fél kilencig lesben álltam. Hosszú idő után újra vörösbegyet láttam a tujában, kiragyogott a fáradt zöld levelek közül. A faggyúgolyón kékcinege csimpaszkodott, eddig nem is láttam még nálunk.
A széncinegék csapatban fogyasztották az idei csemegét, ezek a magok is hálóban vannak, de nem faggyúban, hanem csak magukban, ráadásul állítólag valamiféle ízesítéssel. Buknak rá, gyakorlatilag sorban állnak érte. A bodzabokor azon ágán lóg, amelyik az orgona felé nyúlik. Egy a bodzáról rászáll, csippent, átrepül az orgonára, majd onnan vissza a bodzára. A következő ugyanígy - szépen haladnak körbe. Ma reggel az utcai etető körül is nagy volt a cinegenyüzsi, sőt, még a fagyalban is keresgéltek. A nagy meglepetést a csízcsapat okozta. Sohasem tudom megkülönböztetni messziről a csízeket és a zöldikéket, most viszont a lepotyogott vadszőlőből csemegéző csízek közé beszállt a zöldike - nagyobb náluk, és persze homogénebb a tollazata. A csízcsapat aztán átröppent a tujákra, s a tujamagokat fogyasztották. A verebek mostanában nem lepik az etetőt, vagy csak én nem látom őket, mert itt vannak a kertben, a hangukat hallom. Az kis ökörszem is megvan, én nem találkoztam vele, de a család már igen.

Most kell megfigyelnem őket, mert ha elolvad a hó, kevesebbet és kevesebben jönnek, aztán meg a lombok miatt nem fogom látni őket.

Ökörszem kárpótlásul

Hetek óta nem tudtam időt szakítani egy kis leskelődésre, be kellett érnem néhány, amúgy nagyon szeretett feketerigó látványával az iskolaudvaron, meg a keringő darvakkal, akikről kinyomoztam, hogy tényleg itt tanyáznak a Fehér-tón, és eszük ágában sincs délebbre vonulni, mert minek, itt mindenük megvan.

Nos, ma délelőtt a főzés szünetében bámultam ki a teraszajtón, amikor megláttam a kis ökörszemet. Nagyon-nagyon helyes icipici, fahéjbarna, felálló farktollú, gyorsmozgású madárka, akit néha láttam már besurranni a terülő boróka alá, de sohasem sikerült jobban megnéznem. Most vagy tíz percig figyelhettem, ahogy a madárbirs alatt szedegetett, aztán a tiszafán, aztán felröppent az ereszre, majd megint le. Bevallom, eszembe sem jutott, hogy le is fotózhatnám, pedig voltak pillanatok, amikor egész nyugodtan megült az ereszcsatorna peremén. Így viszont nyugodtan gyönyörködhettem benne, lényegében meg sem mertem mozdulni. Aztán egy vörösbegy is betévedt, de ő csak jött és ment, villámgyorsan. Ezek után persze kabát föl, tácső elő, de a kertnél tovább nem jutottam, ahol a szomszéd megint bütykölt valamit, ami a lehető legnagyobb hanggal járt, úgyhogy esélyem sem volt. De sebaj, a kis ökörszem most kárpótolt a többheti kihagyásért!